Egyszülő.hu | Egyedül Nevelem

Egy hely. Egy esély. Sok találkozás.

Megható levelet kaptunk egy kamasztól, akit egyedül neveltek: milyen is a "másik oldal"? Hogyan látják a gyerekeink az életet egy egyszülős családban? Szívbemarkoló, emberi és tanulságos.

"Egyedül neveltek, és mégis vagyok

 

Az élet a legnagyobb rendező… szokták mondani. Ha rendező, akkor én mindenképpen Woody Allenhez vagy Quentin Tarantinohoz hasonlítanám: a két elvont, ám mégis nagyon szeretett rendező. Stílusuk eltérő, olykor szélsőséges, mégis az életet próbálják meg vászonra vinni, persze a maguk furcsa módján.

Valahol az én történetem is ilyen, finoman szólva komplex, különös, de mégis nagyon gyakran előforduló eset. Az élet úgy alakította soromat, hogy 13 éves koromban Nagymamámhoz kerültem. Ketten egy miskolci panelben. Fura egy helyzet. Hogyan tudtunk egymáshoz szokni? Milyen nevelést nyújthatott egy nagymama, aki jelen esetben szülő szerepben is volt? Szeretném megfordítani kicsit a nézőpontot, és bemutatni a gyermek szemszögéből az egyedülálló szülős létet. Hogyan is nő fel az ember, ebben a csonka családban?

Sokan úgy tartják, hogy az egyedülálló szülők gyermekei mindenképpen hátránnyal indulnak az életben. Nehezebben szocializálódnak, nagyobb eséllyel kell majd igénybe venni szakember segítségét, hiszen lelki krízisen, traumákon mehettek keresztül. Ez részben igaz, de biztos, hogy feltétlenül azért, mert egy szülő nevelt bennünket? Ha körbenézek a barátaim között, ez bizony sok mindenkire elmondható, és igen, még akkor is, ha mindkét szülő jelen volt. Gyerekként természetesen érezzük annak súlyát, hogy egy valakire vagyunk utalva. Egy valakitől kérünk engedélyt, egy valakitől kapunk tanácsot, akkor is, ha a másik persze ha lenne – jobbat adhatna. Elcsendesedünk, amikor a többiek az „én apukám” - „az én anyukám” őrült licitbe kezdenek, ugyanaz a szülőnk járja végig a szülői értekezleteket, és a ballagási családi fotónkon is ketten állunk. Tudjuk, hogy nehéz, de nem érezzük hátránynak, vagy szégyennek.

Mégis, nagyon sokszor vesszük észre azt a bizonyos pillantást. Nincs rosszabb, mint egy sajnáló szempár. Bizonyára nagyon sok egyedül nevelt gyerek találkozott már életében ezzel a nézéssel. Erre a legjobb színtér az iskola. Ünnepségek, szülői értekezletek, szülői munkaköri tevékenységek, fogadóórák, osztálykirándulások és még sorolhatnám. Nem kevésbé nehéz terep egy baráti összejövetel. Amikor bemutatkozunk a szülőknek, és már abban a pillanatban lehet érezni, igen, lebuktunk, tudják, és nagyon sajnálnak. Kár. Pedig nem kéne. Azt hiszem, az egyedülálló szülők gyermekei igenis megállják a helyüket az életben. Fontos lesz számunkra a teljesítés, olykor talán már túlságosan is, kialakul az empátia érzése, megtanuljuk értékelni azt, ami van.

Igen, mi is elgondolkozunk néha azon, hogy miért kellett ennek így lennie. Ennek vajon mi az értelme, mi lesz ez eredménye? És igen, van bennünk düh, harag, néha igazságtalanságérzet, hiszen ha valaki, akkor mi nem tehetünk erről a helyzetről De idővel, persze, ahogy a gyermeki dactól megválunk, egyre tisztábban látjuk azt, hogy ez a fajta kapcsolat pótolhatatlan. Mély és különleges, már-már cinkosi kapcsolat, hiszen én vagyok és ő, és mi ketten sok mindenen keresztül mentünk és ezt bizony értékeljük."


Friss hírek

Így történt

Online látogatók

Oldalainkat 39 vendég és 0 tag böngészi