Egyszülő.hu | Egyedül Nevelem

Egy hely. Egy esély. Sok találkozás.

Azon emberek közé tartozom, akik nem szívesen konfrontálódnak. Vannak, akiket felvillanyoznak a szócsaták és hadakozások, engem inkább lebénítanak, és sosem jut eszembe semmi frappáns visszavágás az adott pillanatban. Bezzeg utána…

Csupán azért bocsájtottam ezt előre, mert bizony összerándult a gyomrom, amikor az óvó néni bejelentette, hogy apák napi ünnepséget tartanak.

Első, de még a második és a harmadik gondolatom is az volt, persze hárításként, hogy bennünket ez nem érint, hiszen ők is tudják, hogy mi elveszítettük Apát. Gondoltam sejtik, hogy amúgy is fájó pont ez nekünk, biztos voltam benne, hogy nem várják el tőlünk, hogy ott legyünk. Ezt gondoltam. A gyermeket sajnáltam csak, hogy az ünnepség előtti hetekben, amíg készülődnek, neki bizony nehéz lesz, fájdalmas, hogy minden az APA körül forog, és olyan valakiről hall, aki a legközelebb áll hozzá, mégis emlék már csupán. Felkészültem lelkiekben, hogy ezalatt sokat fog majd kérdezni, szomorú lesz, és igyekeztem az előre feltételezett kérdéseire is fontolgatni magamban a választ, sőt még a fényképalbumot is előkészítettem.

Egész jól ment, bár láthatóan gyűlt benne a feszültség. A faliújságra is kifüggesztették a névsort, ahová be kellett írni, kire számíthatnak, apukára, nagypapára. Én lapítottam. Az idő telt, a gyerek naponta jött haza újabb és újabb kérdésekkel és láttam rajta, hogy szorong. Én is szorongtam. Már vártam az időpontot, hogy múlt időben beszélhessünk róla. Úgy gondoltam, hogy hiszen mi úgysem megyünk, előbb-utóbb csak véget ér már ez a nehéz és igencsak felkavaró időszak is.

Ám akkor fura dolog történt. Az óvónő nekem szegezte a kérdést, hogy akkor ugye jövünk és hány főre számíthatnak tőlünk, hiszen a kifüggesztett papírra én még nem írtam be semmit, tudni szeretné. Megzavarodtam, és elsőre nem is értettem, elkönyveltem egyszerű tapintatlanságnak. Viszont átkattant bennem valami. Tudja, hogy mi a helyzet nálunk, mégis megkérdezte. Elszakadt a cérna. Vagy úgy, mégsem menekülhetek, fel kell vennem a kesztyűt. Nem futamodhatok meg, szembe kell nézni a tényekkel. A hiány, ami Apa halála után feldolgozhatatlan volt, mindig hiány marad, de vajon örökké tátongó űrként tekintek rá, vagy szép lassan megpróbálom legalább a felszínen hagyni begyógyulni a sebeket. Kényszerből, egyáltalán nem önszántamból az utóbbi mellett döntöttem.

Így félve, bár kicsit reménykedve abban, hogy visszautasító választ kapok, megkérdeztem a nagybátyámat, eljönne-e nagyapaként az ünnepségre, hiszen a gyermekem és közte jó kapcsolat van, szóval hogy eljönne-e az ünnepségre. Azonnal és boldogan igent mondott, és lázasan készült a nagy napra. Elgördült tehát az utolsó akadály is.

Ezután már az én gyermekem is együtt készülhetett a többiekkel és éreztem, hogy a szorongása oldódik.

Egyetlen nőként vettem részt az apák napi ünnepségen, ahol igyekeztem nem aktívan jelen lenni, inkább csak fényképeztem az enyéimet. Az ünnepség nem volt hosszú, és mintha a sok énekléssel, táncolással, ugrálással mi is kiadtuk volna magunkból a maradék feszültséget.

Ahogy lezajlott, nem is került többet szóba otthon. Mintha a morajló tenger egyszer csak tükörsimává vált volna. Örülök, hogy ott voltunk végül, láttuk, tapasztaltuk. Jobb, mintha látatlanban ott kísértene az elszalasztott lehetőség még most is. Mert sajnos látatlanban valóban fel tudunk nagyítani dolgokat, igazi mamutfélelemmé. Ám az élet mégiscsak olyan terheket rak ránk, amiktől, még ha először nem is úgy tűnik, valóban erősebbek leszünk. 

Kormos Evelin


Friss hírek

Így történt

Online látogatók

Oldalainkat 69 vendég és 0 tag böngészi