Egyszülő.hu | Az jutott eszembe

Egy hely. Egy esély. Sok találkozás.

Mikor megláttam ezt a képet, úgy éreztem: ez az! Ilyen új évet szeretnék magamnak és nektek is, akik rendszeresen olvassátok ezt a honlapot. Meg azoknak is persze, akik nem olvassák, de biztosan jól éreznék magukat itt közöttünk. Nézzük, milyen is lesz ez az év!

Türelmetlen voltam ezen a héten. Többször is észrevettem, hogy kicsi dolgoktól is rögtön a plafonon vagyok, felemelem a hangom, és mindent csak egyszer vagyok hajlandó elmondani, másodszorra már felcsattanok. A legrosszabb az volt, hogy különösen otthon és különösen a gyerekkel voltam türelmetlen. Vele szemben könnyű felcsattanni, hiszen alapállásban is bőven ad alkalmat a türelmetlenségre, meg ha leszidom, nem szól vissza. Ő még azt hiszi, hogy nekem van igazam. Ettől aztán még dühösebb lettem, most már magamra. Őt tényleg könnyű bántani, ehhez aztán nem kell nagy bátorság. Egyik este, amikor már késő volt és végre csönd, leültem, hogy átgondoljam: mi a fene bajom is van? Semmi. Csak fáradt vagyok. Végtelenül és nagyon fáradt. Már megint túlvállaltam magam, nem tudtam nemet mondani, amikor pedig világosan láttam, hogy azt kellene. Nem vigyáztam magamra, egyszerűen ennyi történt. Az jutott eszembe, amit Bence mondott a múltkor: amikor a repülőn a biztonsági bemutatót tartják a stewardess-ek, a maszk használatánál elmondják, hogy először a sajátunkat tegyük fel, aztán azét, aki segítségre szorul. Hát persze. Ameddig nincs rajtam a maszk, amíg nem tudok lélegezni, hogy tudnék segíteni másnak? Amíg én nem vagyok nyugodt és kiegyensúlyozott, hogy várom el ezt a gyerekemtől? Magamat kell először rendbehozni, ha a fiamnak jó anyja akarok lenni. Köszi, Bence.

Úgyhogy aznap este mégsem kapcsoltam be a számítógépet. Egyáltalán nem voltam hajlandó dolgozni. Beültem egy nagy kád forró vízbe, betettem magam mellé egy finom gyümölcsteát és olvasni kezdtem. Nem munkát, nem tanulnivalót, hanem egy jó könyvet. Onnan jöttem rá, hogy már régen ücsörgök ott, hogy kihűlt a víz. Csak egy óra volt, de kicsit megnyugodtam. Nagyon álmos voltam, de már kevésbé fáradt. Ez már régóta járt nekem.

 

Bár nemsokára itt a karácsony, és ha lehetetlennek tűnik is, pihenjetek kicsit.

Nyolcadikos gyerek anyukájaként bújom az internetet: keresem, hogy mikor, melyik gimnáziumban van nyílt óra, hogyan tudhatok meg többet arról, hogy kire bízzam a gyerekem jövőjét. Nézem az egyiket: Budapest, VII. kerületi gimnázium. Állítólag nagyon felkapott, bár semmi különös. Hallottam róla jókat is, rosszakat is. Pont, mint a legtöbb gimnáziumról. A nyílt óránál a következő figyelmeztetés: „A nyílt órákon való részvétel előzetes regisztrációhoz kötött. A regisztráció feltétele: hogy a tanuló 7. év végi tanulmányi átlaga (magatartás és szorgalom jegyek nélkül) elérje a 4,5-et.” Elolvasom még egyszer: biztosan rosszul értek valamit. (Meg hogy tényleg kettőspontot tettek-e a „hogy” elé, ahova a magyar helyesírás szerint vessző dukál, de úgy látszik, a tökéletesség – és a helyesírás ismerete - csak a gyerekeknél alapfeltétel, a szupergimnáziumnál nem.) Ilyen pökhendi, kivagyi módon biztosan senki nem akar bemutatkozni a leendő diákok előtt. De hiába olvasom el másodszor, sőt harmadszor is, csak ugyanazt látom: 4,5 alatt még az iskolába se teheti be a lábát egy gyerek. Még érdeklődni sem. Beszagolni sem. Nehogy megfertőzze a levegőt, vagy elszívja az oxigént a „jóktól”. Gyomorforgató elitizmus – a legrosszabb fajtából. A gyerekem átlaga 4,5 alatt van. Hála Istennek. Csak hogy véletlenül se tegyük be a lábunkat olyan helyre, ahol büszkék arra, hogy leragadtak a papírszagú átlagoknál, és a gyerekekre – az ő iskolájukban, gondolom, „gyerekanyagra” - már senki nem kíváncsi.

Friss hírek

Így történt

Online látogatók

Oldalainkat 69 vendég és 0 tag böngészi