Egyszülő.hu | Így történt

Egy hely. Egy esély. Sok találkozás.

A ti történeteitek. A mi történeteink. Te is elmesélnéd a tiédet? Írj az e-mail címünkre: info(kukac)egyszulo.hu

 

Még most is nehéz leírni, ami történt. Banális és abszurd is egyben. Röviden nyolc év után vállaltunk gyermeket, akinek mindketten nagyon örültünk. Együtt, egymást támogatva éltük túl azokat az első hasfájós-bömbölős hónapokat. Ugyanakkor problémát jelentett, hogy a szülőkkel laktunk együtt. Illetve, mint később kiderült, apuka szép csendben egyre jobban elhanyagolva érezte magát. Ismét rengeteget dolgozott, alig láttam, ráadásul amikor könnyebb lett volna a gyerekkel, akkor visszamentem dolgozni részmunkaidőben és otthonról, de apukának ez sem tetszett. Emiatt aztán szaladt a háztartás és egy hullafáradt nő várta haza, ami szintén nem tett semmit jobbá. Azután, amikor érzetem, hogy valami baj van, mert apuka folyamatosan hajtogatta, hogy depressziós és elköltözik, akkor elkezdtem száz felől segítséget keresni. Hosszú hónapok teltek el így - apuka hagyta hogy mindent elolvassak a depresszióról, vegyem neki az alternatív segítséget jelentő csodaszereket, pszichológushoz járjak helyette, mert ő nem ment... Végül Húsvétkor bökte ki, hogy tulajdonképpen már késő, mivel ő hónapok óta megcsal egy 9 évvel idősebb kétgyerekes nővel, és nem tudja hogyan tovább. Próbáltam beszélni vele, őrlődtünk egy rövid ideig, de a külső kapcsolatot nem akarta/tudta felszámolni. Végül én kértem meg, hogy költözzön el. Azóta nagyon elhagyatottnak érzem magunkat, és mivel nem szeretném, ha a gyermekem az apja nélkül nőne fel bármennyi fájdalmat és támadást is kapok, próbálom megőrizni a jó viszonyt. Ez lassan felemészt. Apuka továbbra is szerelmes, a kisfiát sajnos csak ritkán látja, jogilag rendezni a gyermek helyzetét nem akarja. (Ugyanakkor szeretné egész hétvégékre elvinni a 22 hónapos gyereket.) Iszonyatos rémálom ez az egész. Tavaly ilyenkor még terveztük a második gyerekünket.

 

Kedves Zselyke! Csak most olvastam a leveledet, a történetedet, és nagyon szíven ütött. Ez még nagyon friss seb és ilyenkor tényleg úgy érzi az ember, hogy ez már örökre így marad, ez mindig így fog fájni. De nem. Fel fogsz állni, mert ennek ez a rendje és amit a leveledből kivettem, erős és intelligens nő vagy. Olyan ez, mint egy műtét: amikor megtörténik, utána fáj. Nincs más választás, biztos, hogy fájni fog. De rendbe fogsz jönni, különösen azért, mert egy 22 hónapos "energiaforrásnál" jobbat nehéz elképzelni. Nem akarok bölcselkedni meg üres lufikat eregetni, csak azért merek ilyet írni, mert én is végigcsináltam valami hasonlót, amikor azt hittem, hogy örökké és mindig és amilyen magasra felmásztam, akkorát estem lefelé, amikor kiderült, hogy mégsem. Csak addigra már mi is hárman voltunk. Viszont a jogi tisztázatlanságot ne hagyd sokáig lógni a levegőben. A gyerek érdekében. Nagyon szorítok neked, Zselyke.

 

Kedves Hanga!Nagyon jól esik az együttérzésed, és ha Neked is sikerült újrakezdeni, az élteti bennem a reményt, hogy majd egyszer túlleszünk rajta (már amennyire túl lehet lenni azon, hogy a szuperaranyos,értelmes, kiegyensúlyozott gyerekünk édestestvér és az apja nélkül nő fel). Igen, a kisfiam ad rengeteg szeretetet és erőt.Neked mi segített igazán? Csak az idő, vagy esetleg pszichológus, jóga, stb.?Ciao, Zselyke

 

Elkezdtem gondolkodni, hogy mi is segített. Néha semmi. Néha annyira rossz volt, hogy az égvilágon semmi. Egy darabig a pszichológus sem, mert egyszerűen képtelen voltam arra, hogy elmondjam a történetemet a maga egészében, mert nem akartam újra átélni. (Persze magamban folyamatosan ezt tettem.) Aztán arra gondoltam, hogy mikor kivették a mandulámat, az is nagyon fájt. És egyszerűen úgy volt rendjén, hogy fájjon, mert hozzám tartozott előtte. És idő kellett neki is, hogy rendbe jöjjön. Most a lelkem fájt, mert valamit kivettek belőle, ami előtte hozzá tartozott. Ennek is meg kell gyógyulnia, most a "fájásnak" van itt az ideje. Persze jártam pszichológushoz is, valamennyit az is segített, de igazából inkább az, hogy szép lassan kezdtem helyre rakni a dolgokat. Persze néha még mindig rossz, tegnap például még sírdogáltam itt-ott, most már nem magam miatt, hanem inkább amiatt, hogy a gyerekem hogy fogja kezelni a dolgokat. Gondolj arra, hogy 5 éve mennyire más volt az életed, mint ma. 5 év múlva majd pont olyan más lesz a mostanihoz képest. Ez biztos.


 

Én egy 21 éves anyuka vagyok, a pici apja azt se tudja, hogy fiú vagy lány lett a pici, de nem is törődik velünk, megfenyegetett, s így csendben maradok, sajnos van ilyen, de én úgy gondolom, h a sors megbünteti az életben. üdv homokszem

 


 

Nagyra értékelem azokat az embereket, akik nem keserednek el, akik nem adják fel, képesek bízni még egy hatalmas csalódás után is és akiknek a gyermeke(i) iránti s a tőlük kapott szeretet elég erőt ad. Laci! kívánok neked sok szerencsét a boldogabb jövőhöz, amit csak azok kapnak meg, akik valóban hisznek a jóban. Te pedig úgy gondolom, ilyen lehetsz. Sicc

 


 

Sziasztok! Én Laci sorsában osztozom, csak a női oldalról. Nincs valami klub, ahol összejöhetnek az egyszülősök. Én a lányaimmal szívesen kirándulok...Hóangyal...

 


 

Sziasztok! Sajnos én is egyedül maradtam, de hogyan.... ikreket várok és most a 31. hétben vagyok. A párom a terhesség 24. hetének kezdetén sajnos elhunyt..... Vajon hogyan lehet ezt feldolgozni, ha fel lehet egyáltalán? Egyszülőként vajon hogyan tudom megoldani ezt a hatalmas feladatot? Tud valaki hasonló \"esetről\" ? köszönöm


 

Sziasztok! Mariann vagyok, ikreket nevelek egyedül születésük óta, bár már nagyok, 11 évesek, 2 idegen nyelvet tanulnak, koriznak, úsznak, rengeteget olvasunk, jó tanulók, rengeteget segítenek, bár az is igaz hogy gondolkodtam már azon hogy beszedek csomó gyógyszert, amikor a fiúk a szomszédos szobájukban játszottak és jókat nevetgéltek. De általában jól vagyok. Szóval nincs éppen munkám, kapok gyerektartást, gyerekenként 3000ft-ot, ebből 2710ft a bérlet. Véletlenül kerültem az oldalra, de nagy kíváncsisággal olvasom..

 


 

Szomorú, de "természetesen" én is egyedülálló szülő vagyok. A nagyfiam 16 éves. Egyedül nevelem/neveltem. Az eddig megtett út iszonyú nehéz volt, teli fájdalommal, nélkülözéssel. A férjem akkor hagyott el mindkettőnket, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Nagyon beteg lettem, rokkantosítottak, erre ő kijelentette, hogy vegyem tudomásul NEM lesz betegápoló! Itt hagyott betegen az ötéves kisfiunkkal. A gyerekkel nem törődik, évente kétszer-háromszor látogatja. Minden döntés rám hárul.Nagyon nehéz, de ha nagyon akarjátok sikerül felülemelkedni a szomorúságon, a bánaton. Úgy gondolom, jól vagyok, erős vagyok, jól csinálom. Az egyedülálló szülő klubot nagyon jó dolognak tartom...Össze kell jönni... Programokat szervezni, személyiségfejlesztő szakembereket, pszichológust meghívni..A szülők lelkét rendbe kell tenni.

 


 

Sziasztok! Mindenki írt egy szomorú és megható történetet. Én 16 év után váltam el ,és maradtam itt egy 15 éves kamasz lánnyal. De a mi válásunk szépen zajlott, és szerintem a bíróság még ilyen egyszerű válást sem intézett. Én azt vallom,hogy mindig a gyerek érdekét kell nézni, és nem a személyes ellentéteket. Én annyit kértem a volt férjemtől, hogy a lányommal tartsa a kapcsolatot. Minden nap hívja és jön rendszeresen, és a lányom is mehet hozzájuk/időközben újra nősült vidéken/. Rendszeresen beszélünk, sőt minden évben egy hétvégét együtt kirándulunk valahol. De ehhez nem kellett más, csak hogy intelligensen félre tegyük a személyes sérelmeinket és beszéljünk a problémákról.

 


 

Az én kislányom Kíra, és egy éve egyedül nevelem a 2 évéből ((!Apuka ez idő alatt egyszer látogatta meg, mert az új barátnő a fontos!!!!!!) Kedden lesz 2 éves a drágám, megünnepeljük nélküle, és próbálom duplán is nagyon nagyon szeretni!!!!! Kitartást és sok erőt kívánok minden kedves sors társamnak!!!!!!! Üdv:egy 23 éves anyuka

 


 

Én is Kira nevű lánykám nevelem egyedül, 22 évesen. Közben suliba járok, meg dolgozom. Nem egyszerű az élet egyedül, de jobb így, mint egy rossz, felelőtlen és lusta apával. Sok kitartást mindenkinek "de hát ez nem is volt kérdés. Tovább is van mondjam még?"Most nem volt kérdés...Tovább? Ahogy nőttek a gyerekek, apa egyre többet jött, vitte őket külföldre, hozott drága ajándékokat. Én beteg lettem, leszázalékoltak. Próbáltam mindent megadni nekik, ahogy azelőtt évekig...Egy hónapja költöztek el az apjukhoz, most már kellettek neki, 16 és 20 évesen.Annak idején a volt férjem alkoholizmusa miatt váltunk el. ez nagyon durva. Nekem is sokszor eszembe jut, hogy mi van akkor, ha én szépen felnevelem, ő meg nagykorában szépen hátat fordít nekem és elmegy az apjához, aki jelenleg jó, ha két évben egyszer látja. Hogy bírtad ezt ki? Attól félek, hogy haragudnék a gyerekre, pedig rá nem akarok haragudni. Te hogy viseled ezt??? A gyerekek nem akarták észrevenni, hogy az apjuk iszik - ezért engem hibáztattak a válás miatt. Apa egyre többet törődött velük, amit én nem engedtem, vagy nem adtam meg azt ő tálcán kínálta nekik. Egyre jobb lett a kapcsolatuk, velem meg egyre rosszabb. Valahogy ez is olyan, mint egy házasság megromlása - lassan, évekig tart. Az elmúlt évben a kicsivel már nem bírtam, egyáltalán nem fogadott szót, hazudozott. A legrosszabb az utolsó félév volt, amikor már tudtuk, költöznek. Sokszor összeszorult a gyomrom, ha a kulcs fordult a zárban. Semmi nem volt jó nekik. Nem ízlett az étel, nem mostam ki valamit, stb. Kérdés, miért hagytam? Féltem. Mind fizikailag, mind szavakkal erősebbek nálam....és ketten vannak. Zártam a szobám ajtaját. Tűntek el otthonról a dolgok, tisztítószerek, illatszerek, csokoládé, apróbb használati tárgyak,de még a WC papír is. Mindent elvittek, a bútorokat, amiket én vettem, stb. Most nyugalom van, nem rúg belém senki naponta. A nagyobbik háromszor eljött, a pénzéért, leveleiért. A kicsit egyszer láttam. Próbálok belenyugodni. Vannak gyerekeim, élvezhettem az anyaságot, míg kicsik voltak. Próbálom őket olyannak látni, mint régen. Felneveltem őket, szinte egyedül (házasságban éltem). A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Járok pszichológushoz, keresek új ismeretségeket, szeretnék valami hasznos tevékenységet találni, amit élvezek, és egészségi állapotom is megengedi.

 


 

Férfiként én is több mint 4 éve egyedül maradtam az 5 gyermekemmel. Mivel az édesanyjuk lelépett az unokatesómmal. Érdekesség képen már a 2. gyermekét várja. A nálam lévő 5 gyermek után tíz fillér gyerektartást sem fizet. Sőt 2009 június 16-a óta nem is jön a gyerekekhez láthatásra. Volt olyan időszak, amikor hozzám járt pénzért és élelemért, mert még ennivalójuk sem volt. Az unokatesómnak és a szüleinek megvolt mindenük, autó stb. Azóta, amióta oda került a volt párom hozzájuk, már nincs meg az autó, mert lefoglalták tartozás fejében. Sőt a házon is jelzálog van. 12 évig éltünk együtt, ez idő alatt úgy kikészültem idegileg, hogy 3 évig ideggyógyász kezelt. Hála isten sikeresen. A gyógyulásom onnantól kezdődött, hogy a volt párom elhagyott. Tehát az 5 gyermek nevelése nem készített ki úgy, mint ez a nő. Ezt azért írtam le, hogy lássák, hogy nem mindig a férfiak a hibásak. Ja nem iszom alkoholt, és káros szenvedélyem sincs. Ez a nő a volt párom, a legrosszabbik fajtából való, még azt sem érdemli meg, hogy úgy szólítsák, hogy nő.


 

Szeptember 24-én lesz 3 éve, hogy egyedül nevelem két eleven 9 és 6 éves kisfiamat. A mi életünkbe sajnos a sors szólt bele. Férjemmel együtt vezettük az építőipari vállalkozásunkat, és nyugodtam mondhatom, minden nőnek ilyen férjet kívánok, mint az enyém volt. Rengeteget dolgoztunk, aztán amikor megszülettek a fiúk, a munka nagy része rá hárult. Jól éltünk, nyugodtan mondhatom, a család pénzügyeit mindig ő kezelte, nem is akartam tudni igazából róla. Egyszer csak beteg lett a férjem, orvosról orvosra jártunk, megállapítják mi a baja, de nem találtak semmit, és azok a tünetek is abbamaradtak, amitől először annyira megijedtünk. A férjem továbbra is sportolt, küzdősport edző volt, tanítgatta a gyermekeinket, és más gyermekeket, felnőtteket. Megvettük a telket, hogy ne kelljen a kibírhatatlan anyósommal lakni, elkészültek a tervek, aztán szeptember 24-én az álmaink 3 óra leforgása alatt szertefoszlottak. Reggel, míg én boltba voltam, párom olyan rosszul lett, hogy mentőt kellett hívni hozzá. Beszállították a belgyógyászatra, ahol tüdőembóliát állapítottak meg. Mivel lélegeztető gépre kapcsolták, engem hazaküldtek, legyek a gyerekekkel, aludni fog, nem tudok mit tenni. Majd délután fél 5-kor, mikor betelefonáltam, és érdeklődni akartam, hogy bemehetek-e hozzá, közölték velem, hogy a párom délután fél 3-kor már meghalt. Az első reakcióm az volt, hogy biztosan másról van szó, nem az én 36 éves, mindig életerős férjemről. Másnap a patológián (ahová csak úgy mehettünk be, hogy csúsztatott egy kis zsebpénzt a velem lévő családi barát) rádöbbentem mindenre. Eltelt a temetés, végigcsináltam mindent egyedül, rengeteg barát jött el, aztán másnap mindenki el is felejtkezett az egészről. Ennek most lesz 3 éve. Elmondhatom magamról hogy voltam már fent is és most teljesen lent vagyok. A számláinkat üresen találtam, a tartozás ami rám maradt elérte a 18 milliót. Azóta egyedül nevelem a két kiskrapekomat, próbálok nekik és magamnak is megfelelni, ami nagyon nehéz. Újrakezdtem a hármunk életét, nyögöm az adósságokat, próbálok egy átlagszintet megtartani a gyermekeimnek. Magányos vagyok, mostanában azt érzem, hogy túlságosan is. De kérdem én, hol tud ismerkedni a mai ember 37 évesen két gyermekkel? Nekem most az a célom, hogy olyan felnőttet neveljek a két fiamból, akikre az apjuk is büszke lenne. Keresem a szép és jó dolgokat, próbálok mindig vidámnak mutatkozni, rajtam senki ne lásson semmit. Hát tömören ez az én történetem. Üdv

 


 

Mindenkinek! Végre megtaláltam a helyem itt közöttetek! Az én történetem is eléggé bonyolult. Lényeg, hogy 3 gyerekkel maradtam egyedül. 13, 9, 6 évesek. Amikor a legkisebbel terhes voltam, akkor derült ki, hogy a volt férjemnek már fél éve viszonya van egy másik nővel!!! Azután megtört bennem valami, hiába próbáltuk rendbe hozni a dolgokat, én nem tudtam megbocsájtani. Két évig éltünk így, még együtt, nem akart válni. Végül én erőltettem a válást, két éve hivatalosan is elváltunk. Ott voltam 30 évesen 3 gyerekkel, egyedül.Ő megismerkedett egy 18 éves lánnyal, aki már a felesége, és lett egy közös gyerekük, aki most elmúlt 1 éves. Minden nap beszél a gyerekekkel telefonon, de ritkán viszi őket láthatásra, van hogy egy hónapban egyszer. A gyerektartást fizeti, de keveset, pedig jó az anyagi helyzete. Én nem adom fel...Estin leérettségiztem, most egyetemre járok, meg egy levelező okj-s képzésre, és dolgozom is. Jó fejek a gyerekeim, okosak, egészségesek, próbálok normális gyerekkort biztosítani számukra. Azért is megmutatom,hogy az ember bármire képes, ha kell....

 


 

Köszöntök mindenkit! Én fiatal koromban a plátói szerelmemre vártam, hátha észrevesz és végre egy pár leszünk. Aztán mire felnéztem, már 28 éves voltam. Bepánikoltam, és régi udvarlómnak igent mondtam. Az ő felesége meghalt és nevelt egy kisfiút. Nem voltak nagy álmaim, csak elkerülni otthonról és társat találni, akivel együtt élhetjük nyugalomban a hétköznapokat. 3 évig sem voltunk együtt. 2 kislányom született. A nagyobbik 1,5, a kisebb alig 5 hónapos volt, amikor apuka kijelentette, hogy ő még mindig a volt feleségét szereti. 2 óra hossza alatt megszervezte, hogy hazaszállít minket a szüleimhez. Elköszönt, és megkönnyebbülve távozott. Azóta nem látta a gyerekeket. Ennek most májusban volt 10 éve. Nem sírom vissza, mert nem volt ez társ viszony, inkább alárendeltségi. Kellett valaki, aki neveli a fiát, mert ő alkalmatlan volt rá. Durva volt, és ha nem volt meg a napi alkoholszintje, még saját magát sem tudta elviselni. A bírósági tárgyalás nagyon megalázó volt. Az egyedülállóságban a legnehezebb, hogy minden döntésben egyedül vagy.. Anyagilag azóta sem sikerült talpra állnom. Most vagyok negyedjére munkanélküli. Tele vagyok adóssággal. Ami benne tart az életben, az a két gyönyörű, tehetséges lányom. Sajnos a pénztelenség az ő jövőjükre is rányomja a bélyegét. Jó lenne, ha valaki írna nekem és beszélgetnénk..

 

Olvastam a történetet, és nem értem azt, hogy tudtál olyan férfival együtt élni, aki alkoholt fogyasztott? Egyébként én férfiként nem bírom elviselni azokat, akik isznak legfőbb alkoholt!!! Ne hidd azt hogy csak a férfiak ilyenek!! Nőben is elég sok ilyen van! Az valahogy kevesebb nyilvánosságot kap!

 


 

T.Johanna és a többi olvasó !Sajnos ugyanebben a cipőben járok én is. A férjem fiatalon, váratlanul meghalt. 32 évesen egyedül maradtam a három pici fiammal - 13 hónapos , 2 éves+3 hónapos, 3 és fél éves. Sírni nekem sem volt-van időm a babák mellett, és ez így még nehezebbé teszi a gyászomat. A hivatali dolgok-önkormányzati, állami- valamelyest változtak a tanácsidő óta.. Kaptunk rendkívüli segélyt, meg gyermekvédelmi támogatást, az árvaellátás még folyamatban van. De semmi nem pótolja APÁT, aki nem lehet soha többé már velünk : ( . Van segítségem a nagyszülők részéről, de így is nagyon nehéz...Még fel kell őket nevelnem . Johanna! Ön hogy vészelte át a kezdeti időszakot, hogyan csináljam hogy közben ne "őrüljek bele" a gyászomba?

 


 

Kedves gyászoló Anyuka! Túlélési technikát, hasznos tapasztalatot nem tudok adni, viszont szeretném önnek ajánlani Nagy Anna: Egyedül Álló Szülők című kézikönyvét, melyben az özvegyen maradt szülők is találnak együttérző sorokat, jó tanácsokat és hasznos infromációkat. Érdemes elolvasni, és ha úgy érzi, hogy nehezen birkózik meg a gyászmunkával, nem árt pszichológus segítségét kérni, akár a helyi családsegítő szolgálatnál is, hiszen mint írja is, a gyerekeket fel kell nevelnie. Nem mindegy, milyen állapotban van, hiszen a gyerekek a legérzékenyebb műszereknél is pontosabban megérzik, és lereagálják a szülők minden hangulatát. Az ősszel induló Egyszülős Központban mi is tervezünk gyászcsoportot, reméljük, tud majd csatlakozni hozzánk. 

Friss hírek

Így történt

Online látogatók

Oldalainkat 87 vendég és 0 tag böngészi