Szilvia blogja: a kislányom előtti életem margójára. Amikor úgy döntöttem, hogy vidékre költözöm kislány születése után, nem igazán foglalkoztam azzal, hogy lényegében teljesen hátrahagyom az addigi környezetemet, a barátaimat. 11 hónap elteltével már tudom: újra kell építeni az életemet. Illusztráció: Remi Walle/Unsplash Persze a mai online világban nem nehéz a kapcsolatot tartani, de a helyzet az, hogy nem pótolja a személyes beszélgetést, a bátorító ölelést, az egymás szemébe nézést. Mindig is abba a táborba tartoztam, akinek kevés barátja van, a minőségi kapcsolatokat kamaszkorom óta többre tartom, mint a nagy haveri kört. Ebből következik, hogy akiket viszont a barátaimnak nevezek, hozzájuk szoros kötelék fűz. Az ember azt hiszi, hogy ezek a kötelékek valóban elszakíthatatlanok és mivel már felnőttként köttettek, meg is maradnak. Be kell látnom, tévedtem. Sajnos a távolság még ma is igencsak próbára teszi a legszorosabb barátságokat is. Mindenki éli a maga életét, akinek szintén van gyereke, azért elfoglalt, akinek nincs, azt bedarálja a mókuskerék. Ha egyik napról a másikra összepakol a férj, nem én leszek az első, akit hív a korábbi legjobb barátnő. Ellenben az utolsó leszek, aki értesül róla. Annak ellenére, hogy nagyon figyelek arra, hogy mindenkit gyakran keressek, azzal, hogy a másik nem veszi fel a telefont, nem válaszol, vagy két szóban válaszol, sajnos nem tudok mit kezdeni. Bármennyire szomjazom a baráti társaságot, a megértést, a támogatást, ennyi idő után szembesülnöm kell vele, hogy ezt már nem valószínű, hogy a régi életem szereplőitől kapom meg. Az új életemnek viszont nemigen vannak új szereplői, lévén nem igazán van alkalmam rá, hogy társaságba járjak, csak nagyon ritkán tudom 1-2 órára másra hagyni a kislányomat. Két élet között vagyok, sehova nem tartozom igazán. Azaz mégis: a kislányomhoz tartozom. Azzal, hogy mellette döntöttem, új életfeladatot vállaltam: tisztességesen, emberségesen felnevelni őt. Magabiztos, szilárd értékrendekkel bíró felnőtté. Ez pedig, ha tetszik, ha nem, lemondásokkal jár. Egyszülőként sokkal többel, mint azok esetében, akik klasszikus családban nevelnek gyerekeket. Vállaltam azt, hogy egyedül vigyázok valakire, hogy egyedül törődök valakivel, hogy egyedül tanítom meg mindarra, amivel sikeresen tud boldogulni az életben. Ez pedig rengeteg idő és energia, amiből nekem is csak korlátozott mennyiség áll rendelkezésemre. Eldönthetem, mire "költöm". Arra, hogy a saját magam igényeit tartom szem előtt, és többek között megpróbálok ugyanúgy jelen lenni a korábbi barátok életében, mint korábban, vagy mindezeket arra fordítom, akinek a legnagyobb szüksége van rám, és aki senki mástól nem kapja meg a figyelmet, szeretet, amit igényel. Mindez azt jelenti, hogy lesznek, akiket elveszítek. Lesznek, akik nem fognak megérteni. Lesznek, akikkel nem fogok tudni úgy törődni, mint korábban. Viszont lesznek majd új barátok, lesznek mások, akik valamennyi ideig velem tartanak az úton. Mindenki eldönti majd, hogy milyen formában és meddig akar részese lenni az életünknek. Mindenkinek örülni fogok, bármeddig is marad. Az én prioritásaim azonban egész hátralevő életemben egyértelműek lesznek. Nincs senki és semmi, amit ezt felülírná.Tags:Szilvia blogjabarátságegyszülő