Kanapé | TÖRTÉNETEKSzilvia blogja: Ilyenek az élet leckéi egyszülőkéntSeptember 23, 2018|SzilviaAmíg az ember egyszülőként otthon van a babával, könnyű dolga van, hiszen "csak" a háztartást és a gyereket kell ellátni. Ha azonban bármi komolyabb intézni- és tennivaló akad, nagyon megérzi az ember, hogy egyedül van. Illusztráció: Anna Kolosyuk/Unsplash Nemrégiben lakáseladásra és vételre szántam el magamat, gondolva arra, hogy most még egyszerűbben el tudom intézni mindezeket, mint amikor már dolgozni fogok. Véglegesen eldöntöttem, hogy hosszú távon vidéken szeretném nevelni a kislányomat, így ez bizonyult a legjobb megoldásnak. Rögtön az elején szembesülnöm kellett vele, hogy eleve bukni fogok az eladáson, hiszen nem tudok minden másnap Budapestre utazni, hogy személyesen mutassam meg a lakást, így ingatlanost kellett megbíznom. Természetesen így számomra nagyon kényelmes volt, lényegében mindent elintézett helyettem, nekem csak a szerződés aláírására kellett odamennem. A kényelmet persze busásan meg kellett fizetnem, hiába számít minden fillér, sajnos máshogy nem tudtam volna mindezt megoldani. A következő nehézség az új lakás megtalálása volt. Naponta a hirdetések böngészése, rengeteg telefon intézése, miközben senkire nem tudtam bízni a kislányomat. Szintén mindezek miatt a lakások megtekintésére is mindig jött velem. Ebben nagy segítség volt, hogy édesapám el tudott vinni bennünket, máshogy ezt sem tudtam volna megoldani. Sokan lenéznek, vagy megszólnak azért, amiért visszaköltöztem a szüleimhez, mert ez ciki, és nem egészséges, ha felnőttként valaki még a szüleivel lakik egy házban. Mindenkinek, aki ezen a véleményem van, ki kellene próbálnia, milyen tényleg minden segítség nélkül egyedül lenni egy kisbabával. Szerencsés vagyok, mert alapvetően egy türelmes, békés természetű kislányt kaptam a sorstól, így teljesen jól viselte, hogy lakásról lakásra jártunk. Persze az esti időpontokban már nyűgösebb volt, és volt olyan, hogy emiatt csak körberohanni tudtam az adott helyen. Ennél megrázóbb volt azonban, hogy most kerültem először igazán olyan helyzetbe, amikor teljesen idegeneknek beszéltem arról, hogy egyedül nevelem a kislányomat. Kétféle reakcióval találkoztam: vagy nem tudtak mit kezdeni ezzel az információval, ezért elengedték a fülük mellett, vagy pedig sajnálattal néztek rám. Az utóbbit rosszul viseltem, nem kell sajnálni, én döntöttem így. Sajnálják azokat, akiket ver a férjük, akik mélyszegénységben nevelnek gyereket, vagy aki fiatal szülőként nagyon beteg. Ezekhez képest mindaz, hogy valaki egyedül nevel egy babát, messze nem olyan súlyos dolog. A legnehezebb része azonban az volt, amikor szembesülnöm kellett vele, hogy a kinézett városban ugyanolyan ingatlanárak vannak, mint Budapesten, és sajnos az eladott kis lakásom árából nem fogok tudni olyat venni, ami kettőnknek megfelel. Így több ébren töltött éjszaka után arra jutottam, hogy hozzá kell nyúlnom a féltve őrzött tartalékomhoz, ha olyan helyet szeretnék, ahol biztonságban, nyugalomban, zöld élettérben tudom nevelni a kislányomat. Persze kinézhettem volna egy panellakást a 12. emeleten, de nem ilyen életet, nem ilyen jövőt szánok a gyermekemnek. Fontosnak tartottam, hogy gyerekbarát környezetet válasszak, emellett persze nem szerettem volna egy felújításba sem kezdeni egyedül. Hiába vidék, ezeket meg kell fizetni. Nem fogok tudni márkás ruhákat, ezer játékot venni neki, de tudok adni nyugalmat, udvart, patakot, parkot, szép gyerekszobát. Emiatt pedig a legszerencsésebbek közé tartozom. Az más kérdés, hogy anyagi biztonságunk egy részét kellett beáldoznom, de biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem. Így bárki bármit mond, még egy évet biztosan maradunk a szüleimnél. A nadrágszíjat pedig, ha lehet, még jobban össze kell húznom ezen idő alatt. Valamit valamiért. Egyszülőként kijózanítóan kemény leckéket kapunk az élettől.Tags:Szilvia blogjalakáskeresésegyszülő