Kanapé | TÖRTÉNETEKSzilvia blogja: vajon tényleg olyan rossz anya vagyok?August 28, 2018|Szilvia blogjaKislányom épp azt a szakaszt éli, amikor minden pillanat kész életveszély: még nem megy, de már kapaszkodva lépeget, mindent kinyit és nagy erővel becsuk, minden érdekli, de legfőképp az, ami tilos. A nap minden percében rajta kell tartani a szememet, a gumiszoba pedig talán mégsem megoldás. :) Illusztráció: Pixabay Nem állítom, hogy folyton őt figyelni nem embert próbáló, és bizony sokszor nem a legizgalmasabb feladat. A legnehezebb része természetesen az, hogy nincs, aki felváltson. Amikor kipihent vagyok, akkor persze semmi nem nehéz, de vannak kemény napok, amelyek soha véget nem érőnek tűnnek. Ilyenkor következetesnek lenni is sokkal bonyolultabb, és az olyan maximalistáknak, mint én, ezt bizony nem egyszerű elfogadni. Óhatatlanul is ugyanazok a kérdések kínoznak egész nap. Vajon bennem van a hiba, hogy néha igenis megterhelő 0-24-ben vigyázni rá? Vajon rossz anya vagyok, amikor a fáradtságtól engedek olyan dolgokban, amelyekben máskor nem tenném? Mi van, ha épp akkor esik baja, amikor elintézek egy telefont, amikor megírok egy e-mailt? Hiszen kicsit máshogy kell gazdálkodnom az időmmel, mint ahol ketten vannak. Megnyugtató válasz persze soha nincs. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz egyedül, amikor néha kettőnek is nehéz. Vannak szabályok, amelyek fáradtságtól függetlenül érvényesek, amelyekben ritkán mégis engedek, azok pedig talán nem rontják el teljesen őt. A baj pedig akkor is megtörténhet, ha ott állok mellette. Múlt héten így csípte meg egy méh, hiába voltam 20 cm-re tőle, egy másodperc alatt sikerült felfedeznie, hogy mászik egy a földön, és azonnal megfogta. Persze nekem több tíz percig kell üldöznöm, hogy agyon tudjam csapni. Amikor ezeket a sorokat írom, épp egy dobozzal játszik mellettem a földön. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy annyira rossz munkát eddig talán mégsem végeztem, hiszen eljátszik egyedül, soha nem várja, hogy szórakoztassák, nyugodt természetű, nem követelőző és nem hisztis (kivéve persze, ha fáradt és álmos, de olyankor én is az vagyok. Így jobbára ismét szembesülnöm kell azzal, ami kislányom születése előtt is gyakran megkeserítette az életemet: sokkal többet várok magamtól, mint ami szükséges lenne, sokkal magasabbra teszem a lécet magammal szemben, mint a legtöbbször kellene. Egyedülálló anyaként ez akárhogy is nézzük, nem a legjobb taktika. El kell fogadnom, hogy nem a tökéletes a cél, hanem a pont jó. Talán ez anyaságom legnagyobb leckéje, talán a sors gondolta úgy, hogy ennek a megtanulására van a legnagyobb szükségem. A kontrollmánia lett a legnagyobb ellenségem, a mumus, ami éjszakánként ébren tart. Csak rajtam múlik, hogy engedem-e, hogy elrontsa és megmérgezze a mindennapjaimat, vagy pedig képes leszek felvenni a harcot, és előbb-utóbb rendbe teszem. Addig pedig maradnak a kérdések, a kétségek, a rossz lelkiismeret, és egyben az önmagamban vetett bizalom, hogy nem hagyom magam megtörni.Tags:Szilvia blogjaanyaságegyszülő