Karácsony | ÜNNEPAdni jó, és még jobb, ha a gyerekedet is megtanítod ráDecember 1, 2017|Kiss MariannA pesti belvárosban élve nap mint nap találkozom a város szépségeivel – és bizony sokszor a nyomorával is. Kánikulában, esőben, fagyban, hóban is ott ülnek a kapualjakban, az aluljárókban, vagy esetleg csak az utca szélén azok, akikkel nem volt kegyes a sors. Azt mondják, egy idő után mindenki megszokja, de én nem vagyok így vele, csak a tehetetlenséget érzem. Tudom, hogy akármennyire is szeretnék, nem segíthetek mindenkin, hiszen ha csak 100 forintot adnék azoknak, akikkel a munkahelyemre menet találkozom, naponta több ezer forintot osztogathatnék szét. Fotó: Ben White/Unsplash Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem igyekszem adakozni. Van, amikor valakinek mélyen megérint a sorsa, olyankor az is előfordul, hogy pénzt adok, de gyakoribb, hogy valamilyen más formában próbálok segíteni a rosszabb körülmények között élőkön. Nálam például régi ruha nem kerül a kukába, és a megunt, de még használható bútoroktól sem a lomtalanításkor szabadulok meg, hanem keresek egy szervezetet, ahol örülnek neki. És mióta gyerekeim vannak, őket is igyekszem ebben a szellemben nevelni. Karácsonykor persze – mint mindenki – én is a szokásosnál érzékenyebb vagyok, hiszen a fényekbe öltözött utcákon még nagyobb a kontraszt a boldog vásárlók és az aluljárókban meghúzódó hajléktalanok között. Néhány éve egy advent vasárnap történt, hogy a kislányom, aki akkor még csak néhány éves volt, megrángatta a kabátom ujját és egy pokrócba csavart férfira mutatott a Nyugati pályaudvar mellett. - Anya, az a bácsi nagyon fázik, és még sapkája sincs – görbült sírásra a szája, és láttam, tőlem várja a megoldást. Bementem hát vele egy közeli kínai boltba, miközben elmagyaráztam, hogy vannak olyan emberek, akiknek nincs pénze sapkára, ezért néha szükségük van segítségre. Közösen kiválasztottunk egy nem túl drága, de azért jó meleg kötött sapkát, megvettük és visszamentünk a bácsihoz. Akkor arra kértem a lányomat, hogy adjuk neki oda együtt az ajándékot, ő pedig boldogan fogta a kezem, amikor odamentünk a férfihoz, majd megkérdeztük, elfogadja-e ezt az apróságot karácsonyra. Azt hiszem, mindkettőjük szemében olyan öröm csillogott, amit azóta sem felejtek el. Azóta már több év eltelt, de a gyerekeimmel minden karácsonykor megemlékezünk róla. Miközben a családi karácsonyestét tervezzük, kiválasztjuk a fát, megvásároljuk a vacsora hozzávalóit és megírjuk a képeslapokat, nem feledkezünk meg azokról sem, akiknek mindez nem adatott meg. Az évek során egész kis arzenálunk lett, ami az adományozást illeti. Kata és Bori lányommal együtt minden decemberben átválogatjuk a ruhatárunkat, és ezzel nemcsak a takarítást oldjuk meg, hanem azoktól a daraboktól is megszabadulunk, amiket már nem hordunk. A környéken sajnos nincs szelektív gyűjtő, ezért rászánunk egy délutánt, hogy elvigyük a helyi Vöröskeresztbe, ahol mindig örülnek neki, és karácsonyi programnak is remek. A vásárlások közben egy-egy apróságot sosem felejtünk el megvenni, legyen az csoki, könyv vagy éppen egy színes ceruza. Ezeket aztán este becsomagoljuk egy cipősdobozba, masnit kötünk rá és elvisszük a cipősdoboz gyűjtőhelyre. Utána mindig iszunk egy forró csokit a közeli karácsonyi vásárban. Olyan ez nekünk, mint egy szertartás. És ami a legfontosabb: minden évben veszünk egy kötött sapkát, és közösen odaadjuk egy hajléktalannak, akiről látjuk, hogy szüksége van rá.A mi ünnepeink ettől lesznek igazán szépek és meghittek – és bízom benne, hogy a lányaim akkor is tovább viszik majd ezt a karácsonyi hagyományt, amikor más a saját gyerekeikkel készülnek a karácsonyra, nem pedig velem.Tags:karácsonyadományajándékhajléktalanságünnep