Kanapé | TÖRTÉNETEKApa nélkül - kell-e az egyszülős családban példakép?August 11, 2017|Kaszás LúciaA legtöbb fiát egyedül nevelő anya fejében megfordult már legalább egyszer a gondolat, hogy gyermeke kit követ majd, kiről vesz példát, ki adja neki a mintát? Illusztráció: Tim Mossholder/Unsplash Ha a szülők elváltak és vannak apás hétvégék, ez még tulajdonképpen nem is annyira nagy gond, de ha valaki elveszítette a férjét, vagy esetleg válás után az apuka nem nagyon látogatja a fiát, netán új családot alapított, ahová az elsőszülött már nem tartozik bele, vagy az anya eleve egyedül vállalta a picit, ez bizony valós kérdés. Amikor elveszítettem a férjemet, egyszerre omlott össze minden. Nemcsak az elgondolt és tervezgetett új, közös otthon terve semmisült meg egy csapásra, de a gyermekünknek elgondolt "fényes jövő" is kihunyni látszott. Egyik sokkból a másikba estem, a „mit őrizzek meg a múltunkból” és a „hogyan maradok életben ép ésszel”-től egészen a „hogy fog felnőni a gyermekem” és a „hol folytassuk az életünket egyáltalán” kérdésekig minden átcikázott az agyamon, amely hol a tompa fásultságot, hol pedig a kitörő és önmarcangoló depresszió jeleit mutatta. Emlékszem, hullámokban tört rám a kétségbeesés, és mindig más miatt aggódtam. Egy dolog viszont nagyon markánsan megjelent a kezdetektől: hogyan fogom pótolni az édesapját. Ki fogja majd ezután a férfi oldalt megmutatni a fiamnak, hogyan tanul meg borotválkozni, focizni, ki viszi a nyakában kiránduláskor, ha elfárad, kivel beszélget majd a lányokról, kinek árulhatja el a "fiús titkokat", ha nem látja többé az édesapját. A legkézenfekvőbbnek az tűnt, hogyha "beugrik" a keresztapja vagy a nagybátyám, esetleg később egy edző vagy egy atya baráti pártfogásába veszi, de igazán nem volt megnyugtató egyik „B-terv” sem. Emlékszem, sokat keseregtem ezen is és azon, hogy milyen apaképet állítok majd fel az akkor 2 éves fiamnak. Ezt a dilemmámat megosztottam egy barátnőmmel, aki akkor már 9 éve nevelte egyedül a fiát a válásuk után. Ekkor ő látszólag minden tapintat és diszkréció nélkül, az együttérzésnek szinte semmi jelét nem mutatva közölte velem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy így alakult, mert az én fiamnak nem kell majd azzal megküzdenie, amivel az övének, hogy egy rossz apát, egy hitvány embert lásson. Bevallom, szíven ütött. Én volnék a szerencsés, akinek összeomlott az élete, a romjain próbál botorkálni, azt is csupán a gyermeke kedvéért, akinek nem is lesz apamintája? Akkor úgy gondoltam, egy rossz apa is jobb, mint egy elveszített apa, akinek csak az emléke maradt. Egyszóval a barátnőm „vigasztalása” a szememben megbukott. Csak három évvel később értettem meg, hogy mekkora volt a fájdalma, ami ezt mondatta vele, és hogy ez a fájdalom sosem tudott elmúlni benne, hiszen a lezáratlan - kényszerből, a gyerek kedvéért tartott - kapcsolat örökké feltépte a sebeit. Akkor ugyanis hármasban ültünk egy étteremben, a barátnőm, a nagyfia és én, és egyszer csak megjelent az exe, de persze nem miattuk jött, őket figyelemre sem méltatta, hanem új, viharos, lendületes és felelősségtől mentes kapcsolatot keresett egy ifjú hölggyel... Nem tudom még, hogyan fogok a fiammal a lányokról beszélgetni vagy hogy tanítom meg neki a focit vagy a borotválkozást, de már most hálát adok azért, hogy nem kell átélnie, hogy az édesapja figyelmének középpontjában nem ő áll, mert arról mindig biztosíthatom, hogy amíg élt, a legfontosabb a gyermeke volt a számára.Tags:apaapaképválásegyszülőözvegy