Sok szó esik a gyermektartásdíjat nem, vagy csak rendszertelenül fizető, a jövedelmekkel trükköző, a saját gyerekeiken mindenáron spórolni akaró elvált apákról, akik ezzel megnehezítik a volt párjuk és rajta keresztül a gyerekeik életét. Tele van ezzel a témával az internet és a nyomtatott sajtó, az olvasók többsége pedig általában felháborodva ítéli el ezeket az embereket – a legtöbb esetben valószínűleg jogosan. De mit tegyen egy apa, ha volt felesége sokkal több pénzt akarna belőle kicsikarni, mint amennyit megengedhetne magának? Így járt Sándor, akinek válópere még mindig nem ért véget az anyagiak miatt, és aki az Egyszülős Magazinnak mesélt történetéről. Illusztráció: Ethan Sykes/Unsplash „Tudom, hogy a férfiak közül sokan trükköznek a tartásdíjjal, de azért néha érdemes meghallgatni a másik felet is. Elég gyakran előfordul ugyanis, hogy nem az apa, hanem az anya igyekszik a lehető legjobban kijönni a válásból, legalábbis anyagi értelemben. És sajnos ennek egyik eszköze gyakran a tartásdíj minél magasabbra srófolása, amely – siker esetén – nemcsak plusz bevételt jelenthet a nőnek, hanem akár anyagilag is tönkreteheti a másik felet. Arról ne is beszéljünk, hogy megfelelő ügyvédi vagy bírói segítséggel akár el is lehet idegeníteni vele az apától a gyerekeket, mint ahogy a mi esetünkben is történt. Tizenkét évnyi – a legjobb esetben is csak békés egymás mellett élésnek nevezhető – házasság után döntöttünk a válás mellett, és már három év telt el, mióta beadtam a papírokat. Először úgy tűnt, hogy békében megegyezünk egy meglehetősen méltányos havi tartásdíjban (ami az akkori havi nettó jövedelmem 30%-át tette ki), és némi erőlködés után a feleségem a gyermekek közös szülői felügyeletébe is belement. A meglepetés a tárgyaláson ért, amikor a volt feleségem éves szinten plusz kéthavi tartásdíjat követelt arra hivatkozva, hogy a gyerekekkel kapcsolatban esetleg külön költségek merülhetnek fel, amelyek fedezetét ő előre meg kívánta szerezni. Ebbe viszont én nem mentem bele, hiszen – mint minden földi halandó – én is csak 12 hónapra kapok fizetést a munkahelyemen. Persze azt hozzátettem, hogy ha bármilyen rendkívüli költség merül fel, természetesen beszállok, de előre nem kívántam semmit finanszírozni úgy, hogy nem tudom, mire adom a pénzt. A feleségem ráadásul elég bőkezű juttatásokat is kapott az államtól a gyerekek után, ami önmagában annyi volt, mint amennyi tartásdíjat én eredetileg fizettem. És ekkor jött a kellemetlen meglepetés: a feleségem és az ügyvédje a bíróságon azt közölték, hogy ha nem fizetek plusz két hónapot minden évben, akkor „sajnos” nem mennek bele a közös szülői felügyeletbe, és kérik a fizetésem csaknem felét. Nekem ez meglehetősen szokatlan árukapcsolásnak tűnt, hiszen ki hallott már olyat, hogy szülői felügyeleti jogokat adjanak pénzért, de hiába néztem segélykérően a bírónőre, ő azt állította, hogy semmit nem tehet. A szülők megegyezése hiányában ugyanis nincs közös szülői felügyelet, ezért ő sem rendelheti azt el. Így kerültem én csapdába: vagy fizetek és ellehetetlenülök anyagilag, vagy a szűkre szabott láthatáson kívül semmi jogom nem lesz a gyerekeimhez, még egy szülői értekezletről is kiküldhetnek, ha nincsenek szülői felügyeleti jogaim. A feleségem ezzel párhuzamosan valóságos dezinformációs hadműveletbe kezdett ellenem, és azt hangoztatja a gyerekeinknek, hogy azért húzódik a válóper, mert én nem akarok megegyezni. Emellett a kapcsolattartásunkat is ott korlátozza, ahol tudja: minden második hétvégén és az iskolai szünetekben pár napra láthatom a gyerekeimet, egyébként nem. Akik időről időre azt is a szememre vetik, miért nem akarok végre megegyezni az anyjukkal. Hát itt tart most a mi ügyünk, és csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb vége lesz úgy, hogy ne menjek bele tönkre, és ami a legfontosabb: a gyerekek se sérüljenek. (Forrás: Egyszülős Magazin)