Kanapé | TÖRTÉNETEKIdeje kimondani: legyen büszke magára minden egyedülálló anya (és apa)September 20, 2018|Zoltay LíviaZoltay Lívia a negyvenes éveiben jár, kilenc éves kislányát neveli egyedül, mellette teljes munkaidőben dolgozik, kevés szabadidejében pedig rövidprózát ír, amit irodalmi folyóiratok is szoktak közölni. Az Egyszülős Magazinnak most arról írt, miért teljesen jogos, ha valaki kimutatja, hogy egyedülálló anyának lenni néha piszok nehéz. Illusztráció: Pixabay Elváltam, sok éve már. Azt kell mondanom, hogy közel sem ez volt a legnagyobb trauma az életemben, de azért nyilván nem volt egyszerű. A válás „hozadékai” azonban viszik a prímet nehézség tekintetében, ha szabad ilyet mondani… A kislányom még egészen kicsi volt, 3 éves. Tehát ő abba nőtt bele, hogy a szülei nem élnek együtt. Azt gondolom, hogy ez még mindig jobb, mintha most válnék, amikor ő 9 és fél éves, ami egy rendkívül érzékeny életkor. Viszonylag szerencsés helyzetben vagyok, mert az apja rendszeresen viszi az apás hétvégéken és a nagymamákra is számíthatok. Nélkülük mozdulni sem tudnék, mivel teljes munkaidőben dolgozom, ami a mai világban sokszor bizony nem napi 8 és fél óra munkát jelent. Két és fél éves volt a kislányom, amikor visszamentem dolgozni, természetesen teljes munkaidőben. Más megoldás fel sem merült, mert el kellett tartanom magunkat (ahogy ma is) és ez 6 órás meg 4 órás munkával lehetetlen lenne. Teljes munkaidőben felelősségteljes munkát végezni még úgy is nehéz, ha nincs gyerekünk. Tudom, mert 35 éves koromig így éltem. De ugyanez gyerekkel?... Ma divat úton-útfélen ráaggatni a „negatív” jelzőt arra, aki reálisan látja a dolgokat és képes felmérni a nehézségeket. Én nem értek egyet azokkal, akik erőltetik a hurrá-optimizmust akkor is, amikor ez már-már a botorsággal határos. Tény, hogy vannak sokkal nehezebb sorsok az enyémnél, ezt soha nem vitattam. De az is tény, hogy a mai világban nem könnyű egyedülálló anyának lenni. Bizony, még segítséggel sem az. Segítség nélkül meg szinte a lehetetlen vállalása. Én azt mondom: merjük kimondani, hogy igen nehéz az egyedülálló anyák sorsa. Az egyedülálló apák nevében nem beszélhetek, de nekik sem lehet könnyű, ez biztos. Nem hiszem, hogy jó megoldás az, ha homokba dugjuk a fejünket és a környezetünkben élő, esetleg nekünk kifakadó egyedülálló anyának ilyeneket mondunk, hogy "ne legyél pesszimista", "túl negatív vagy", "energiavámpír vagy". Azt gondolom, hogy ezek a stigmák a legtöbbször köszönő viszonyban sincsenek az igazsággal, és akik ezekkel intenek le nyilvánvalóan nehéz helyzetben lévő embereket (itt nem csak az egyedülálló szülőkre gondolok), azokból a legtöbbször hiányzik az empátiának még a szikrája is. Persze nem az a megoldás, ha együtt kesergünk azzal, aki úgy érzi, hogy kilátástalan a helyzete. De együtt lehet vele érezni. És ezt adott esetben ki is lehet mutatni. Nem kell glóriát pakolni az egyedülálló szülő fejére. De azért mondjuk ki bátran: nem kevés akaraterő, elszántság, hit és türelem kell ahhoz, hogy valaki a mai világban egyedülálló szülőként helyt álljon, nap, mint nap. Sokszor gondoltam már erre, de most kimondom: legyen büszke magára minden egyedülálló szülő, aki a mai, rettenetesen kemény világban tisztességgel, becsülettel végzi a szülői és a munkahelyi feladatait. Mert ez így, együtt szinte varázslat!Tags:egyszülőkihívásZoltay Lívia