Kanapé | TÖRTÉNETEKKell ott fenn egy ország - özvegyeknek és árváknakOctober 31, 2017|MadárMikor megyünk apához? – kérdezi a gyerek, ő is tudja, hogy itt van Mindenszentek. Mondom neki, hogy még nem tudom, az időjárástól is függ, nagyon esik és fúj, csak lenyugszik holnapra. Rám hagyja, végül is apa megvár, minden nap ott lesz, valójában teljesen mindegy mikor megyünk hozzá, nem neki van szüksége arra, hogy menjünk, hanem a mi lelkünknek. Nekünk özvegyeknek és árváknak ezek a fájdalom, a harag, az emlékezés, a szeretet, a hiány, a tagadás, a közöny, a magány, a reménytelenség, az erőtlenség vagy az erő és a remény napjai, attól függően, hogy ki hol tart a gyászban. Illusztráció: Simeon Muller/Unsplash Bármelyik érzés is kavarog bennünk, a temető megértő, látott ő már sok mindent. Látta már az évek során a könnyeimet, a dühömet, a beletörődésemet, de még a jó kedvemet is. Látta felnőni a kicsi gyerekemet, ahogy a kis kezével hozta apjának a virágcsokrokat és most látja őt nagy kamaszként is, ahogy lazán megütögeti a sírkövet, mintha csak hátba veregetné az apját, és ahogy teljes szívével takarítja sírt, megtisztítja a falevelektől és igazgatja rajta a virágokat. Tulajdonképpen szeretjük a temetőt, ez az egyetlen hely, ahol nem csak ketten, egyszülősen, hanem hárman, kétszülősen vagyunk. Ott közelebb vagyunk apához, közelebb vagyunk a jó Istenhez és közelebb vagyunk egymásoz is. Ott beszélhetünk apához úgy, hogy talán senki nem néz bolondnak. El szoktuk neki mondani, hogy mi történt velünk, mit tervezünk, megosztjuk vele a kis családi dolgainkat, viccelődünk, elmondjuk neki, hogy miben tudna segíteni, ha éppen ráér és vannak kapcsolatai ott a mennyországban, vagy csak csendben hallgatunk. Nem szoktunk ennek nagy feneket keríteni, csak mi ketten kimegyünk a temetőbe, virággal, mécsessel, és meztelen lélekkel. Az év minden egyes napján tudatában vagyunk annak, hogy ő elment és egyedül vagyunk, ez a nap tehát nem fájdalmasabb, mint a többi, inkább megnyugtatóbb, szebb, gyertyafényesebb. A temetői mécsesek tengere szinte feltölti a lelkünket. Egykor élt szerelmem sírján a nevén kívül csak ennyi áll: „APA”, így csupa nagybetűvel. A halála óta elrepült több mint egy évtized, a pici gyerek lassan felnőtt lesz, de ahelyett, hogy megkopna benne az apa iránti szeretete, én úgy érzem, hogy egyre nő. Lelkileg igényli az apját, a róla szóló történeteket, gyakran kérdez, hogy megértse milyen volt az apja és vajon most szeretné-e őt. A megözvegyült egyszülősök gyásza ezért is különbözik mindenki másétól, a fájdalom és az emlékezés ahelyett, hogy szépen lassan eltűnne, egyre gyakrabban előtör, ahogy nő a gyerek, benne is egyre nagyobb a felismerés, hogy ő félárva és szeretne válaszokat kapni. Az elmúlt években a temetőben félszemmel mindig őt néztem, hogy vajon hogy éli meg, mi zajlik benne, amikor ott vagyunk az apja sírja fölött. A keserves sírástól kezdve a közönyön át a nagy dumálásig, ő is átment ott már mindenen, és ez így van jól. Életem legszebb élménye is ott a temetőben ért: ez a tizenhat éves apa nélkül felnőtt gyerek egyszer csak azt mondta az apja sírja fölött, hogy most pedig imádkozok apáért, hogy apa legyen ott nagyon-nagyon boldog, ahol van, és ne aggódjon miattunk, attól mi még egy család vagyunk, hogy ő nincs itt velünk. Aztán belekezdett hangosan, büszkén és csupa erővel a Miatyánkba. A szavam is elállt, mert még soha senkit nem láttam ennyire hittel telinek és erősnek, mint őt. Csak álltam mellette és hallgattam az imáját az édesapjáért és azt gondoltam, hogy ezt vajon hogy csinálta a férjem, mert apa nem állhat közelebb a fiához, mint ő.Tags:gyászhalottak napjatemetőözvegyegyszülő