Kanapé | TÖRTÉNETEKA blogom, és aki mögötte vanFebruary 16, 2019|Szilvia blogjaPár ujjamon meg tudom számolni, hány olyan barátom/ismerősöm/családtagom van, akik tudják, hogy néha írok a Magazin hasábjaira. Érdekes volt végiggondolni, hogy miért is van ez így. Önismereti írás következik. Illusztráció: Vince Fleming/Unsplash Tini koromban soha nem értettem azokat, akik naplót írnak. Nem tagadom, még akár gyengének is tartottam őket emiatt. Azt gondoltam, hogy mi értelme leírni azt, ami velünk történt, hiszen, ami lényeges és fontos, arra úgyis emlékezni fogunk, ami nem, vagy ami rossz élmény, azt pedig ki akarná újraolvasni. Manapság nincs olyan téma a világon, amiről legalább egy valaki ne írna blogot. Vagy ne lenne róla vlog. A mai online megjelenés azonban egy valamiben mégis alapvetően különbözik gyerekkorunk naplóitól: míg utóbbit - jó esetben- csak annak írója olvasta, a világhálón lévő írásokat bárki elolvashatja. És persze kifejtheti - sokszor nem kívánt- véleményét. A Magazin oldalán olvasható írásaim így mégis leginkább a napló műfajára emlékeztetnek. Az a kevés ismerősöm, aki esetleg néha olvassa a bejegyzéseket, semmi olyat nem olvas, amit amúgy nem osztanék meg vele. A többi olvasó pedig idegen. Sorstárs, de idegen. Éppen ezért lehetek teljesen őszinte, éppen ezért panaszkodhatok, éppen ezért írhatok kendőzetlenül a nehézségekről. Ez az oka annak, hogy szándékosan nem népszerűsítem az írásaimat. Ha sok ismerős olvasná őket, úgy érezném, belelátnak a lelkembe, a gondolataimba. Ezt pedig nagyon nem szeretném. Nem szeretném, mert egyrészt az ismerősök között nincs olyan, aki szintén egyedül nevelné a gyermekét, másrészt pedig soha nem szerettem "kiadni magam." Bár többnyire nagyon közvetlen embernek ismernek, pontosan ki van jelölve az a határ, amit nem engedek átlépni. 1-2 ember van csupán, aki ismeri a valós érzéseimet, márpedig ezen nem kívánok változtatni. Bármennyire is az emberi kapcsolatokkal, az emberi konfliktusokkal foglalkoztam a munkám során is, valójában nagyon magamnak való vagyok. Ismerősökkel nehezen beszélek a komolyabb problémáimról. Az idegenek viszont mások. Talán naivan, de azt gondolom, hogy az idegenek nem ítélnek meg, nem ítélnek el, vagy legalábbis nem annyira, mint azok az ismerősök, akik könnyen mondják, hogy csak túldramatizálom a helyzetet. Azok az ismerősök, akiknek amúgy fogalmuk nincs, milyen egyedül nevelni egy kisembert. Bár nem tudom, kik olvassák egyáltalán az írásaimat, de valószínűleg valamilyen szempontból hasonló cipőben járunk. Ez pedig olyan megnyugvást ad, ami által meg tudom engedni azt, hogy ne kelljen megjátszani magam. A blog soraiban önmagam lehetek. Ha jobban belegondolok, akkor egyedül itt lehetek önmagam. A mindennapokban senkinek nem tudok igazán beszélni arról, amit érzek, mindarról, ami sokszor aggaszt. Hiába van 1-2 nagyon közeli barát, nekik is megvan a saját kínjuk-bajuk, és bár nagyon megértőek próbálnak lenni, ők sem tudhatják, milyen az egyszülőség. 35 éves koromra eljutottam oda, hogy megértettem, hogy a tinik miért írnak naplót. Mert hihetetlenül sokat tud számítani, ha az ember ki tudja magából mindazt, ami benne van. Mert a lelkük mélyén maguknak való embereknek nem feltétlenül egy másik emberre van szükségük. A betűknek néha ugyanolyan erejük van, mint egy igaz barátnak. A lassan másfél év alatt, amióta kislányom megszületett ugyanis egy valamit tisztán megértettem: mindegy, kikkel vagy körülvéve, az utat egyedül járod végig. Teljesen egyedül. Ezzel a ténnyel sok mindent lehet kezdeni, egy valamit nem lehet: megúszni mindazt, ami ezzel jár. És ki lehet belőle hozni valami pozitívat is: az írással tudok segíteni magamon, fel tudom mindezt dolgozni, és szilárdan hiszem, hogy talán az olvasó sorstársak is érzik, hogy nincsenek egyedül. Tags:Szilvia blogjaönismeretolvasónapló