Rendelő | JOGI & LELKI SEGÉLY„Ki vagyok én nélkülük?” - amikor itt az ideje a leválásnakJuly 27, 2018|Dobos ViktóriaElengedni nehéz, ezt minden szülő tudja. Amikor 18 éven keresztül, vagy még tovább együtt élünk gyermekünkkel, figyeljük és vigyázzuk minden lépését, drámai változást tud hozni az elköltözés. Az egyedülálló szülőknek talán még nehezebb feldolgozniuk a veszteséget, hiszen ők már egyszer túlestek az elváláson, sőt sokaknak éppen a gyermek megléte segített feldolgozni a veszteséget. llusztráció: Marcelo Silva/Unsplash Hasonló cipőben járt Köves Béláné Anna is, aki szintén nehezen élte meg felnövőben lévő fiai leválását. Mégsem egyedül kesergett otthon, hanem beiratkozott az egyetemre, sportolni kezdett, most pedig segítő csoportokat tart azoknak az anyáknak, akik nem tudnak mit kezdeni a hirtelen rájuk szakadó egyedülléttel. „Óvodás koruk óta elváltként, egyedül neveltem a két fiamat, akik ma már felnőttek. Miközben teljes odaadással édesanya voltam, magamra már alig maradt időm és energiám, bár talán ekkor még fel sem merült bennem ez az igény. Nem csoda, hogy később egyre nehezebben kezeltem a távolodásukat” – mesélt saját tapasztalatairól Anna. „Amikor a kisebbik fiam kirepült, az egész nagyon felkészületlenül ért. Nem Budapestre adta be a jelentkezését, hanem egy vidéki, az ország másik részében lévő egyetemet jelölt meg. A fiaim elköltözésével óriási hiány és csalódás volt bennem, ráadásul ezekről velük nem tudtam beszélgetni. Tudtam, hogy először nekem kell megváltoznom ahhoz, hogy megfelelően tudjak bánni ezzel az új élethelyzettel, s ne önkéntelenül is a megbántottságot sugározzam magamból. Ráadásul a saját kérdéseim is egyre sürgetőbben merültek fel: fontos vagyok még egyáltalán a számukra? Ki vagyok én nélkülük?” – tette hozzá. Annának annyiban volt szerencséje, hogy a fiai leválása felett érzett szomorúság motiválta is. Alapvetően ez vezetett el odáig, hogy 61 éves korában jelentkezett a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés szakember képzésére, és a diplomamunkája témájául is a felnőtt gyerekek leválását választotta. Egyedülálló anyáknak szóló, első önsegítő csoportját egy társával együtt indította. Mint mondja, a sikerhez a bizalmi légkör is sokat hozzátett. „A zárt csoport biztonságos légkörében könnyebb volt beszélni a szülő-gyermek kapcsolat elkerülhetetlen, de sokszor igen nehezen kezelhető helyzeteiről, az általában tabuként kezelt és elhallgatott negatív érzelmekről” – mesélte. Annának egy váratlan „segítsége” is akadt: elkezdte leírni, ezáltal megismerni a saját érzéseit. A naplóírás, a versek és a prózák mind segítettek abban, hogy felismerje, mi mindent söpört addig a szőnyeg alá. Ráadásul az ő és az általa segített édesanyák helyzete azért is sokkal nehezebb, mert nekik egyedülállóként kell megküzdeniük a gyermek hiányával. „Ők korábban általában már elveszítettek egy társat, s most készülnek felnőtt gyermekük elengedésére, aktív anyaszerepüktől való megválásra. Sajnos gyakran előfordul, hogy ezt egyedül már nem tudják megfelelően feldolgozni, s részben megromlik a kapcsolat a gyermekükkel, részben pedig egyedül maradva az önálló jövőkép felépítéséhez nincs segítségük. Ez annál is nehezebb egyedül, mert ez az életkor gyakran egybeesik a változás korával, s a lehangoltságot sok esetben erre fogják, ami csak elfedi a valódi problémát. Ennek következtében esetleg elszigetelődhetnek, magányossá válhatnak, feleslegesnek érzik magukat” – mondta. Anna úgy látja, az anyaszerep szűkülésével, az idő múlásának problémájával is szembenézve új női identitás kialakítására van szükség, ami ebben a korban nem könnyű feladat. Az identitás keresését el lehet halasztani, de elkerülni nem lehet. Minél később néznek szembe ezzel az anyák, annál nehezebben találnak rá további életük értelmére, a még előttük álló lehetőségekre. A szakember szerint ebben a feszültségekkel teli időszakban fokozottabban kell arra figyelni, hogy szülőként megváltoztassuk a hozzáállásunkat. A gyerek egyre kevésbé viseli el a korábbi szülői magatartási modelleket, s gyakran a nem megfelelő kommunikáció miatt a gyerek-szülő viszony megromlik. Problémát jelent az is, hogy míg ezt a helyzetet a teljes családban élő szülőpár optimális esetben meg tudja egymással beszélni, a gyereküket egyedül nevelő szülők egyedül szembesülnek a nehézségekkel. Könnyebb lenne kezelni a helyzetet, ha a problémáikat meg tudnák osztani a környezetükkel, főleg pedig a gyerekkel - megfelelő kommunikáció mellett. Ehelyett azonban a szülő általában elfojtja ezzel kapcsolatos rossz érzéseit. Bízik abban, hogy a helyzet hamarosan megoldódik, magának sem vallja be fájdalmát, haragját, s ezzel gátolja az egyébként valós krízisfolyamat feldolgozását. Anna szerint ilyenkor nem szabad magunkat vádolnunk, és arról elmélkedni, hol ronthattuk el a gyereknevelést, hiszen a bűntudattól minden csak rosszabb lesz. Ha azonban felismerjük, hogy ez egy természetes folyamat, amire előre fel lehet készülni, az nagyban segít, hogy egészséges jövőképet tudjunk maguknak kialakítani, és hogy ezt a helyzetet a gyerekünkkel a lehető legkevesebb súrlódás mellett tudjuk megélni. Tags:leválásegyszülőKöves Béláné Anna