szakmai anyagokkonferenciákNagy Anna előadása | Konferencia az egyszülős családokról 20072007/11/06"A legnagyobb magyarországi kisebbség" Nagy Anna - kuratóriumi elnök - Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány köszöntője Sok szeretettel köszöntöm Önöket. Eredetileg azzal szerettem volna kezdeni, hogy miért van egyáltalán szükség arra, hogy az egyszülős családokról beszélgessünk. De ahogy körülnézek, hogy mennyien vagyunk, ezt a részt inkább átugrom. Ez a kérdés nem kérdés. Mindenekelőtt hadd mondjam el, hogy nem vagyok tipikus egyedülálló szülő, bár hat éve egyedül nevelem a fiam. Mégsem vagyok az, ha nem lennék babonás, azt mondanám, hogy azért, mert bizonyos dolgokban szerencsésebb vagyok vagy ahogy Janikovszky Éva mondta: jó nekem. Jó nekem, mert van munkám, míg velem ellentétben a 477 ezer szülőből több tízezer ezt nem mondhatja el magáról. És bizony lássuk be: nem is vagyunk túl kapósak a munkaerőpiacon. Jó nekem, mert el tudom tartani a gyerekemet, van hol laknunk. A TÁRKI felmérése szerint azoknak a családoknak, ahonnan hiányzik az egyik szülő, sokkal nagyobb az esélyük az elszegényedésre, mint akár a három vagy több gyereket nevelő kétszülős családoknak. Jó nekem, mert van egy egészséges fiam. Számos család akkor válik egyszülőssé, amikor kiderül, hogy a gyerek fizikailag vagy szellemileg beteg. Hogy mégis miért én állok itt? Mert azok, akik kevésbé szerencsések, nem biztos, hogy fel tudják emelni a hangjukat, hogy kiálljanak magukért. És talán nem is merik. Egyedülálló szülőnek lenni még mindig stigma és mi magunk is hajlandóak vagyunk elhinni, hogy valamit rosszul csináltunk. Talán igen, talán nem. Közben viszont valami csodálatosat is csinálunk, a legcsodálatosabb dolgot, amit tehetünk: gyereket nevelünk. Úgy, hogy két ember munkáját végezzük el közben. Biztos, hogy ezért szégyellnünk kell magunkat? Az Európai Parlamentben az egyik képviselő - nem magyar volt és nem is brit - azt mondta, hogy fölösleges reklámot csinálnunk az egyszülős családoknak. Mielőtt bárkiben is hasonló gyanú merülne fel, hadd szögezzem le: ha valaki, akkor az egyedül nevelő szülő tudja a legjobban, hogy nem ez a létező családformák legjobbika, nem ebben a legegyszerűbb az élet. Ezt mi tudjuk a legjobban, mert napról napra csináljuk. Ha valaki, akkor mi biztosan nem reklámozni szeretnénk. Viszont ha ránézünk a statisztikákra, azt látjuk, hogy Magyarországon minden harmadik házasság válással végződik, de vannak olyanok is, akik - szándékosan vagy kényszerből - egyedül vállalnak babát és olyanok is sokan vannak, akiknek meghal a párjuk. Így jön ki az az óriási szám, szülők és gyerekek együtt, akik összesen a magyar lakosság közel 12 %-át adják. A helyzet tehát létezik, akár szeretjük, akár nem, valamit tenni kell vele és ha beledugjuk a fejünket a homokba és úgy teszünk, mintha nem lenne, attól csak rosszabb lesz. Mert milyen segítséget kap egy egyedülálló szülő ahhoz, hogy jól oldja meg a feladatát? Gyakorlatilag semmilyet. És elsősorban nem pénzre gondolok, nem segélyekre, hanem olyan lehetőségekre, amikkel ezek a szülők önmaguknak is tudnak segíteni és leginkább pedig emberi és erkölcsi segítségre, ami - tartok tőle - a leginkább hiányzik. Ehhez persze az is kell, hogy mi magunk is segítsünk magunkon. Hiszen - ha már úgyis a kezünkben van a statisztikai évkönyv - talán érdemes megnézni, hogy milyen sokan vagyunk. Mi vagyunk a legnagyobb magyarországi kisebbség. És ha mi nem szólunk, hogy itt vagyunk, akkor más nem teszi meg helyettünk. Egyszer Fred Astaire-rel és Ginger Rogersszel, a világhírű táncospárral készítettek interjút és a riporter megkérdezte Ginger Rogers-t, hogy mit szól ahhoz, hogy ilyen fantasztikus partnere van. Mire Ginger ránézett és azt mondta: „Én ugyanazt csinálom, amit ő. Csak magas sarkú cipőben és hátrafelé." Kicsit ilyenek vagyunk mi is: sok kis Ginger Rogers, akik néha észre sem veszik, hogy milyen csodákat művelnek napról napra.