Kanapé | TÖRTÉNETEKNe szégyelld, ha nagyon fáj a veszteség, inkább beszéld ki!September 27, 2018|P. Angéla„Te olyan erős vagy, ezt is biztosan túléled”. „Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje továbblépned?” „Nem értem, mi a bajod, van két csodálatos gyereked, melletted áll a családod, van munkád, találd meg bennük az örömöt.” „Szerintem ideje lenne azon gondolkoznod, hogy benned van a hiba.” Forrás: Pixabay Megszámolni sem tudom, az elmúlt években hányszor hallottam már a fenti mondatokat, és biztos vagyok benne, hogy nem vagyok vele egyedül. Több mint tíz éve, hogy egy rosszul sikerült házasság után a társkeresés rögös útjára léptem, és néha tényleg úgy érzem, elbuktam. Rosszabb pillanataimban én sem értem, hogy vagyok képes újra és újra felállni a csalódások, kihűlt szerelmek, sérülések és lélekromboló kapcsolatok után. De mindig megtettem – egészen mostanáig. Egy mindent elsöprő, csodálatos szerelem különösen kegyetlen vége ugyanis rávilágított: mostantól valóban máshogy kell hozzáállnom az élethez. De nem úgy, ahogy a barátaim, a kollégáim, vagy éppen a családtagjaim javasolják. Nem úgy, hogy elfojtom magamban a fájdalmat, hogy erősnek mutatom magam, hogy kitörlök az életemből mindent, ami rá emlékeztet – hanem éppen ellenkezőleg: megélem a veszteséget. Az egyedülálló szülők gyermekeik miatt különösen gyakran esnek abba a hibába, hogy nem mutatják a külvilág felé a fájdalmukat. Senki ne értsen félre, én sem azt akarom, hogy a lányomat egy állandóan síró, idegileg tönkrement anya nevelje fel. De az eddigi legnagyobb csalódásom arra is rávilágított, hogy nem kímélhetem meg mindentől – mint ahogy magamat sem kímélhetem meg a nehezebb pillanatoktól. Emlékszem, amikor két éve egy másfél éves kapcsolatom véget ért, egy hét múlva már nem is látszott rajtam. Azt gondoltam, akkor leszek igazán kemény és fantasztikus nő, ha magamba fojtom a fájdalmam és semmit nem mutatok belőle a külvilágnak. Hogy engem bárki is sírni lásson? De hát nincs is miért, az élet megy tovább, majd a gyönyörű lányom és a csodálatos családom boldogságot hoznak az életembe. Két hónappal később, amikor emésztőszervi gyulladással vittek a kórházba, már kezdtem sejteni, hogy nem ez volt a legjobb stratégia. De még mindig nem változtattam. Három hete viszont történt valami, ami mindent más megvilágításba helyezett. Három hete egyik pillanatról a másikra kilépett az életemből az ember, úgy robbant be az életembe, mintha mindig is oda tartozott volna. Aki azt adta, amire vágytam, aki mellettem volt, aki élményeket kínált, aki mellett végre újra nőnek éreztem magam. És ez az ember egy év csodálatos év után elém állt, és azt mondta: „sosem voltam beléd szerelmes, csak nem mertem elmondani”. Nem arról akarok most beszélni, hogy milyen volt, amikor ezeket a szavakat kimondta. Nem akarom kiteregetni a fájdalmat, az ürességet és a magányt, amit hordozok napról napra: amikor izzadva, sírva ébredek az éjszaka közepén, nappal pedig úgy vonszolom magam, mint akire köd szállt. A lányom miatt persze most is igyekszem ellátni a mindennapi feladataimat. Ott vagyok mellette, hiszen az édesanyja vagyok, és szüksége van rám. De most először úgy döntöttem, kimondom az igazságot: ez az édesanya össze van törve. Az elmúlt három hetem ébren töltött éjszakái is rádöbbentettek: itt az ideje máshogy kezelni a dolgokat. Nemcsak azért, mert nem akarok újra kórházba kerülni, hanem azért is, mert a sok hibám mellett, amit valaha is elkövettem, az egyik az volt, hogy nem hagytam időt a gyászra. A pszichológia sem véletlenül használja a gyászév fogalmát: ha nem éljük meg a veszteséget, és nem adunk magunknak időt, nem fogjuk tudni feldolgozni a fájdalmat. A kapcsolatoknál egy év talán soknak tűnik, de a lényeg ugyanaz: idő kell hozzá, hogy begyógyuljanak a sebek. Én most megadom magamnak ezt az időt, és közben azon fogok dolgozni, hogy tisztában legyek önmagammal. Hogy mindezt hogy tervezem? Először is, nem szégyellem, ha sírok. Ha felébredek éjjel, nem próbálok azonnal visszaaludni, hanem hagyom, hogy átjárjon a fájdalom. Ha elmegyek az étterem előtt, ahova együtt jártunk, nem szégyellem, ha kicsordulnak a könnyeim. Mégis kinek ártok vele? Legfeljebb magamnak, ha nem hagyom, hogy az érzést megéljem. Ezért amikor tegnap megláttam róla egy fotót a legjobb barátja közösségi oldalán, nem csuktam be a laptopot, hanem egy fél órát sírtam. És tudjátok mi történt? Sokkal jobban lettem. A második feladatom az volt, hogy megtanuljam: beszélni kell a fájdalmamról. Többet nem hagyom, hogy a barátaim értelmetlen tanácsokkal lássanak el, hogyan is kellene viselkednem. Én keresem őket és kiöntöm nekik a lelkem. És miközben ők elmondják a véleményüket, azt is elvárom, hogy ők meghallhassák az én történetemet. Beszélni kell a fájdalomról, különben sose múlik. A harmadik és egyben legfontosabb tennivalóm pedig az volt, hogy kerestem magamnak egy jó pszichológust. Magyarországon még mindig sok félreértés van a pszichológiával kapcsolatban. Amikor elmeséltem neki, édesanyám is megijedt: de hát oda csak azok járnak, akiknek valami baja van az agyával. Nem: pszichológushoz azok járnak, akik megrekedtek egy élethelyzetben. Akik nem tudnak megoldást találni a problémáikra egyedül, és jó, ha egy külső szemlélő rávilágít arra, mit csinálhatnának jobban. Tudom, hogy az út nem lesz rövid. Az önismeret nem valami olyan, amit néhány hét alatt elsajátíthatunk. De azzal, hogy nem félek kimondani, amit érzek, már egy lépéssel közelebb vagyok a sikerhez. És biztos vagyok benne, hogy egyszer eljutok oda.Tags:szakításkapcsolatgyász