Kanapé | TÖRTÉNETEKNéha onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé sem várjukJuly 14, 2018|Szilvia blogjaKislányom keresztelőjének szervezésekor remegő lábakkal léptem be a helyi tiszteleteshez. Nem számítottam sok jóra, előtte több napig készítettem fel magamat a beszélgetésre. Biztos voltam benne, hogy a körülményekre való tekintettel nem fogja vállalni a feladatot, ráadásul még fejmosást is kapok majd tőle, miszerint mennyire nem vagyok méltó az egyházhoz. Illusztráció: Pixabay Úgy éreztem magam, mint a legfélelmetesebb vizsgák, vagy prezentációk előtt. Ehhez képest olyan segítséget és támogatást kaptam, amit talán még senkitől azóta, hogy elindultam volna ezen az úton. Nemcsak vállalta a keresztelőt (meglátása szerint manapság igenis gyakori élethelyzet az egyszülőség, és ehhez rugalmasan kell állni), de felajánlotta a közösség segítségét akár gyermekfelügyelet kapcsán is. Ami azonban talán még ennél is megdöbbentőbb volt, hogy megemlítette, hogy az egyház könyvtárában vannak könyvek kifejezetten egyedülálló szülőknek. Azt gondoltam, hogy ezek biztosan mélyen vallásos könyvek, de a kedvessége után nem akartam udvariatlan lenni, ezért elfogadtam tőle, és megígértem, hogy elolvasom. Még nagyobb csodálkozásomra lényegében semmi vallásos nincs a könyvben, sokkal inkább olyan, mint egy menedzsment praktikákról szóló írás. Tele jó tanáccsal, bíztatással, számos pozitív gondolattal, mások történeteivel, példákkal. Nem vagyok a hagyományos értelemben vett vallásos, ezért is idegenkedtem először a könyvtől. Az olvasása óta azonban sokkal magabiztosabbnak érzem magamat, nem érzem úgy, hogy vétkeztem volna, nem érzem azt, hogy bármi szégyellnivalóm lenne. Éppen ellenkezőleg. A könyv egyik fejezete arról szól, hogy egyszülőként ne zárkózzunk el semmi elől, hiszen nem tudhatjuk, honnan kapunk segítséget, és legtöbbször nem vagyunk olyan helyzetben, hogy megválogassuk, ki és milyen módon segít. Ugyanis, ha nyitottak vagyunk, sokkal több helyről kaphatunk támogatást, mint az elsőre gondolnánk. Ennél élethűbben nem tapasztalhattam volna meg, mennyire igaza is van az írónak. Nem egy könyvet kaptam, nem azt, hogy nem kell aggódnom a keresztelő miatt. Hanem megnyugvást, biztatást, megértést és elfogadást. Lehet, hogy sokan elítélnek, de számomra igenis megnyugtató, hogy egy pap szemében nem vagyok megvetendő. Sokan a községben összesúgnak a hátam mögött, úgy tesznek, mintha nem gondolnának rosszindulatúan rám, miközben pontosan tudom, hogy ezt teszik. Ők biztosan háborogni fognak amiatt, hogy merem a lábamat betenni egy templomba. Elárulom: emelt fővel.Tags:Szilvia blogjakeresztelő